Laura Baldini: A tanítónő 3. rész

Elmegyógyintézet, Ostia, Róma mellett, 1895

A könyv ezen rövid fejezete betekintést nyújt abba az elmegyógyintézetbe, ahova később Maria Montessori kerül. Ebben az intézetben laktak az intézeti gyerekek is. Sokuk az ágyában kuporgott, a nagy hálóteremben, másokat bőrszíjakkal kötöttek az ágyhoz, hogy ne tudjanak mozogni. Az épület rémisztő, tele van sikolyokkal. Voltak páciensek, akik bántották önmagukat, egyfolytában ordítottak, körbe-körbe mászkáltak.

Nem csoda, hogy az állami nevelt gyerekeket, akiknek semmi bajuk nem volt -azon kívül, hogy valamilyen oknál fogva nem lehettek a családjukkal- teljesen megrémítette ez a környezet. A fejezet Luigin keresztül mutatja be a jelenetet. Luigi egy állami nevelt kisfiú, akinek nincs más lehetősége, mint elviselni ezt a helyzetet és várni, hogy mikor repül vissza a cserebogár rideg kórházi szobájának ablakába.

„Ha tovább is úgy viselkedsz, mint egy vadember, te is ott kötsz ki. Majd azon a széken rendbe teszik az agyad. Kezével az ajtóra és és a folyosó túloldalán lévő kamrára mutatott. Luigi rögtön elhallgatott.”

Ezt az egyik nővér mondta Luiginak és a szék, amire célzott egy olyan szék volt, ahova odaszíjazták a „nehéz eseteket”, ahol ún. „elektromos-sokkterápával kezelték” őket.

„Luigi agya megterhelt volt. Az állandó félelem, amiben élt, tönkretette. Nemsokára minden emlékét elveszíti. Nem lesz képes többé gondolkodni, és nem fog többé félni. a halál lehet ilyen érzés. Különös, de ebben majdnemhogy volt valami vigasztaló.”