Laura Baldini: A tanítónő 5. rész
Róma, 1896. február vége
Bartolotti professzor közli a hírt Mariával, hogy mégegy segédorvosi állást ajánlottak neki. Néhány órában dolgozhatna a pszichiátriai klinikán. Ez kitűnő lehetőség lenne arra, hogy kutatásokat végezzen záródolgozatának témájához.
Maria meglátogatja a klinikát. Megismeri Sciamanna professzort és legnagyobb meglepetésére találkozik dr. Giuseppe Montesanoval, akivel még akkor találkozott, mikor Anna barátnőjével egy nagyobb társaságban jártak. Akkor látták egymást először, név szerint viszont most lettek egymásnak bemutatva.
Maria az üldözési mánia tárgykörében kutat. Giuseppe pedig az „őrület által megtámadott gyermeki elme” tárgykörében.
Sciamanna professzor megmutatja a klinikát Mariának. A folyosók üresek, sivárak. A professzor magyarázza, hogy mi hol található. Maria rákérdezett, hogy az alaksorban mi van. Az orvos elmeséli, hogy ott vannak a kezelőhelyiségek. És hogy milyen kezelések vannak ott? Ez Mariát is érdekelte: elektroterápia, hideg és meleg vizes terápia, erős fényforrással és különösen nagy hanggal történő ingerlés. Maria elképedve hallgatta a professzort. Inkább kínzó eszközöknek, mint gyógyterápiának tűntek a felsorolt „kezelések”.
Először a téveszmés ápoltak traktusába mentek. A professzor felkészíti Mariát, hogy némely betegek ordítoznak és szitkozódnak, ha valaki a közelükbe lép.
Sciamanna professzor továbbvezette őket egy újabb teremhez és büszkén mesélte, hogy az ő intézetükön kívül az ország más intézetetiben nincsenek elkülönítve a gyerekek. Ők viszont felismerték, hogy a gyengeelméjű gyerekek szükségletei mások, mint a gyengeelmélyű felnőtteké. Az ajtó be volt reteszelve, olyan magasan, hogy azt a gyerekek egyáltalán nem érhették el.
Maria önfeledt gyermekhangokat várt, viháncoló gyerekeket, de kísérteties csönd fogadta. Óvatosan belépett a terembe. Akárcsak az imént a zárkában, itt is egyszerű vaságyakat látott, amelyek a terem két fala mellett sorakoztak. Szám szerint tizenkettőt, kétszer annyit, mint a felnőtteknél. Minden ágyat szürke takaró borított, és minden ágyon egy gyerek gubbasztott. A legfiatalabb nem volt kétévesnél, a legidősebb kétéves lehetett. Beesett arcú, szomorú, semmibe révedő tekintetű lányok és fiúk, némelyikük valamilyen testi deformitásban szenvedett, mások nyáladzva hintáztatták felsőtestüket előre-hátra.
Laura Baldini: A tanítónő
A terem közepén egy idősebb asszony ült, kötögetett a karosszékében, Serafinának hívták. Sciamanna professzor bemutatta neki Montesanot és Signorina Montessorit. Maria próbált Serafinánál érdeklődni, hogy mit csinálnak a gyerekek egész nap. A válasz nem volt megnyugtató számára, Serafina arról számolt be, hogy egész nap csak az ágyukon ülnek és csakis akkor állnak fel, ha meghozzák a kenyereskosarat.
Nem is olyan sokára meghozták az említett kenyeres kosarat és minden gyerek odarohant, pont úgy ahogy Serafina, a nevelőnő mesélte. Arról panaszkodott, hogy utána milyen nagy disznóólat csinálnak ezek a gyerekek. Maria elkezdte figyelni ezeket a gyerekeket. Sokan játszottak a kenyérrel, mert más tevékenységi lehetőségük nem volt. Az egyik gyerek például golyókat formált a kenyérből, arra ügyelve, hogy azok egyforma nagyságúak legyenek. Erről Mariának a kis kolduslány jutott eszébe, aki a kis papírcsíkokkal játszott. Ugyanazt az elmélyültséget látta mindkét gyereknél.
Maria feltette a kérdést: „Nem lehet, hogy ezek a gyerekek nem is éhesek?” A professzor értetlenül, egyóttal lenézően nézett Mariára. Majd Maria folytatta, nem lehet, hogy ezeknek a gyerekeknek játékszerekre van szükségük? A professzor értetlenkedve válaszolt: De ezek gyengeelméjű gyerekek nincs szükségük játékszerekre. Maria összeszedte a bátorságát és tovább érvelt. Ha az egészséges gyerekeknek szükségük van játékszerekre, melyek segítik fejlődésüket, nem kétszer olyan nagy szükségük van-e a gyengeelméjű gyerekeknek rá. Montesano professzor pedig megemlítette, hogy nemrég olvasott arról, hogy Édouard Séguin iskolát alapított gyengeelméjú gyerekeknek.
Nagy nehezen sikerült meggyőzniük ketten a professzort, arról, hogy kaphassanak játékszereket. Maria elment gyorsan a könyvtárba és kikölcsönzött két pedagógiai témájú könyvet. Itt találkozik két szaktársával, akik irigységből gyűlölködő megjegyzéseket tesznek rá, amiért évfolyamelső. Maria bátran megvédte magát és büszkén távozott a könyvtárból.
Én kíváncsian várom Maria további lépéseit, hogy a regény hogyan enged bepillantást nyerni a Montessori pedagógia keletkezésébe.
